Nem gondoltam volna, hogy a tanulás lehet öröm.
Andris története, aki két nap alatt megváltoztatta, amit a tanulásról hitt.
Andris 15 éves, most kezdte a gimnáziumot.
A szülei azért hozták el hozzám, mert látták: irdatlan mennyiségű tananyag vár rá, és alig marad szabadideje.
Nem volt rossz tanuló, csak fáradt, túlhajszolt és egyre kevésbé lelkes.
A szülők pontosan tudták, ha így folytatja, kiég még azelőtt, hogy igazán megtalálná önmagát.
Ahogy minden tréninget, Andris esetében is önismerettel kezdtük.
Kiderült, hogy ötös enneagram típus, vagyis a Megfigyelő.
Keveset beszél, de mindent lát, hall, elemez. Minden információt elraktároz, hihetetlenül széles tudásanyagot épít magában.
A mai iskolai közeg azonban ritkán értékeli ezt.
Aki csendes, azt gyakran félreértik, alábecsülik.
Így lett Andrisból az a fiú, akit a társai bántanak, a tanárai nem ismernek igazán, és aki lassan elhitte, hogy ő kevesebb, mint a többiek.
Pedig már az első beszélgetésünkben éreztem:
Ez a fiú rendkívüli.
A szókincse, a tudása, az összefüggések iránti érzéke lenyűgöző volt.
Ahogy minden diákomtól, Andrástól is megkérdeztem:
– Miért jöttél hozzám, és mit változtatnál az iskolában, ha lehetne?
A válasza nagyon meglepett.
– Kivenném az órarendből a rajzot és a zenét.
– Miért? – kérdeztem csodálkozva.
– Mert értelmetlen és haszontalan.
Abban a pillanatban nem őrá, hanem a rendszerre haragudtam.
Elhitették vele, hogy ami nem mérhető, az értéktelen.
Hogy a zene, a művészet, a képzelet csak „felesleges játék”.
Pedig tudtam, hogy épp ezek, a jobb agyféltekéhez kapcsolódó készségek teszik lehetővé, hogy kreatívan, gyorsan és örömmel tanuljunk.
Megígértem neki:
„Két nap alatt bebizonyítom neked, hogy épp az ellenkezője igaz.
Amihez érzelem, kép és történet kapcsolódik, az az, ami örökre megmarad.”
A második meglepetés is hamar jött.
András őszintén kimondta:
– „Szkeptikus vagyok. Nem hiszem, hogy létezik olyan módszer, amivel könnyebben és örömmel lehet tanulni. A tanulás szenvedés.”
Innen indultunk.
És aztán… elindult a varázslat.
Elkezdtem fantáziaképekkel tanítani.
Nem elmagyaráztuk, hanem eljátszottuk, elképzeltük, megjelenítettük az anyagot.
Történeteket szőttünk, színeket, mozgást, érzelmet vittünk a tanulásba.
Először csak mosolygott, aztán kérdezett, végül belefeledkezett a folyamatba.
Úgy tanult, hogy közben elfelejtette, hogy tanul.
A matekképletet például képpé és jelenetté alakítottuk, és csak utólag árultam el neki, mit tanult meg.
Csak nézett:
– Tényleg? És ezt most már tudom is?
Igen. Tudta.
Nem magolva, hanem megértve, megjegyezve örökre.
A tréning végére a szülei csak ültek és nézték, hogyan lett a csendes fiúból kíváncsi, önbizalommal teli kamasz.
Amikor megkérdeztem az édesanyját, honnan hallott rólam, elmosolyodott:
– Már régebben megvettem a Jobb-bal jobban könyvedet. Tudtam, hogy ebben a módszerben sokkal több van. Akkor hívtalak, amikor olvastam a történetet arról a kislányról, aki a tréning végén azt mondta:
„Nem erre számítottam, anya, de jó, hogy elhoztál.”
És most, két nap után Andris is ugyanezt mondta.
– Nem gondoltam volna, hogy így is lehet tanulni. Örömmel.
Úgy, hogy nem is veszem észre, hogy tanulok.
Két nap.
Ennyi kellett ahhoz, hogy egy család élete megváltozzon.
Pozitív irányba.
A mai gyerekek nem buták.
Nem lusták.
Csak fáradtak egy rendszerben, ami nem az agyuk működésére épül.
Ha megtanítjuk őket másképp tanulni, képekkel, fantáziával, érzelemmel, élménnyel,
akkor nemcsak a jegyeik javulnak, hanem az önbecsülésük is helyreáll.
A jobb agyféltekés tanulás nem csoda, hanem tudomány
és közben a legnagyobb ajándék, amit egy gyereknek adhatsz:
a hitet abban, hogy képes rá.
A tréningjeim egyik különlegessége, hogy nemcsak a gyerekek jönnek,
hanem a szülők is részt vesznek a folyamatban.
Ennek hatalmas ereje van.
A gyerek nem azt látja, hogy „csináld, fiam!”, hanem azt, hogy
„anya és apa is csinálja velem.”
És ez mindent megváltoztat.
Mert a gyerek példából tanul, nem prédikálásból.
A közös munka során a család enneagram elemzést is kap,
ami segít megérteni és elfogadni egymás működését.
A gyerek megtanulja, miért reagál úgy, ahogy,
a szülő pedig felismeri, hogy nem „rossz” a gyereke, csak másképp működik.
Ez az a pont, ahol eltűnnek a viták és a veszekedések a tanulás miatt.
A szülő már nem ellenőriz, hanem kísér.
A gyerek már nem védekezik, hanem kérdez.
És a tanulásból közös kaland lesz, nem háború.
Ha szeretnéd, hogy a tanulás otthon ne feszültség, hanem öröm forrása legyen,
ha hiszel abban, hogy a tudás nem csak a jegyekről, hanem a kapcsolatokról is szól,
akkor gyertek együtt.
Mert ha a szülő és a gyerek együtt tanul,
akkor otthon is együtt élnek, könnyebben, szeretettel, megértésben.
