Amikor az óvó néni megkérdezi kis ovisokat ki a legokosabb, mindenki felteszi a kezét.
Te is feltetted a kezed. Érdemes elgondolkodni azon, hogy ez a magabiztosság mikor tűnt el és lépett helyébe a totális meggyőződés arról, hogy: nem vagyok elég okos, ügyes, szorgalmas, kitartó….
Henry Ford: Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.
Robin Sharma: A hit nem más, mint újra meg újra elismételt gondolatok, amelyek végül a személyes igazságainkká válnak. Az a szomorú ebben, hogy minden hit végül önbeteljesítő jóslattá válik. Akár azt hiszed, hogy valami lehetséges, akár azt, hogy lehetetlen, végül biztosan igazad lesz. A hiedelmed meghatározza a viselkedésedet.
Járjunk utána, hogyan vesztetted el hitedet önmagadban, képességedben. Mert egykoron megvolt.
Hol a középút? Sajnos az a tapasztalatom, hogy mi magyarok rendkívül hibaközpontúak vagyunk. Ami megmagyarázható tulajdonság a transzgenerációs pszichológiával. Akár a kis családra, akár a teljes társadalomra nézve. Történelmünk során mindig kiszolgálók voltunk és elvárásoknak kellett megfelelni. De most nem ebbe kívánok elmerülni. Ajánlom Orvos- Tóth Noémi: Örökölt sors című könyvét.
A szemünk, figyelmünk azonnal a rosszra, hiányra fókuszál.
Látsz egy gyönyörű nőt, nem a teljes szépségét látod meg, hanem fókuszodat a kissé elálló füleire irányítod.
Hallgatsz egy előadást, ami magával ragadó, ám azonnal kiszúrod a hibát.
Igen, de….
Ha, akkor…
Ez a nézőpont, a hibavadászat nem velünk született tulajdonság. Megtanult viselkedési forma. Mint fentebb említettem, létrehozta a történelmünk, a tágabb és az egészen szűk környezet, a család.
Mérés. Mihez mérünk? Valaki által megállapított értékhez. Kisgyermekkorban anyuka lesz az első, aki méri a gyermekét. Hány hónaposan, évesen mit kellene tudnia. Mikor kell mászni, járni, beszélni. Mennyi idősen milyen rajzot kell produkálnia. Anyuka szorongva állapítja meg magában, hogy kicsikéje sajnos nem tart ott, ahol a másik. Ekkor hangzik el először a nem vagy elég jó ebben vagy abban. Lehet, hogy nem mondja ki, de a gyermek megérzi.
Sajnos az a tapasztalatom, hogy az óvoda már nem óv. Az óvodában játszani kellene, bolondozni, beszélgetni, mesélni, táncolni, rajzolni. Teljesen elhűltem, amikor meghallottam, hogy tantárgyak vannak az oviban. Miért alakult így? Mert az óvónénik attól félnek, hogy milyen kép alakul ki a munkájukról. Mi alapján? Az alapján, hogy mit mondanak a tanító nénik.
Az iskola erre még további elvárásokat pakol, amit csodálkozom, hogy épp ésszel és bőrrel megúsztál. Mikorra kell tudni olvasni, írni. Egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy a kisfiúk finommotorikája sokkal később érik, mint a lányoké. Na, most megint belemehetnék egy csomó minden másba, hogy mit értékel az iskola nagyra és milyen adottság, tehetség nem számít.
A dolgozat alján ott éktelenkedik a hibapont száma. Pirossal.
Csodálkozunk azon, hogy az önmagát szerető, magára csodaként tekintő gyermek felnőtt korára önbizalomhiányos, félelemben élő, örökké szorongó emberré csonkítja magát?
Magában nem a jót, tehetséget, képességet látja, hanem azt, ami nem tökéletes. Azt tanulta meg: Akkor vagyok szerethető, ha…..
Az ilyen megcsonkított ember lesz legfőbb kritikusa a másiknak. Őt az teszi „boldoggá”, ha talál a másikban hibát. Legyen az bármi. Mert akkor ő többnek, jobbnak érezheti magát, hiszen talált valakit, aki kevesebb nála. Ugye, megint mérünk. Máshoz.
A legjobban kritizálók tehát a legboldogtalanabb, önbecsülésben a tenger fenekén épphogy lélegző sérült lelkek.
Amikor egy újjal mutatsz valakire, akkor 3 ujjad rád mutat. Azt jelzi, hogy veled háromszor annyi gond van, mint a másikban.
Figyeld magad, a gondolataid. Vedd észre, ha rosszindulatú, alaptalan kritika fogalmazódik meg benned. Tedd le, mielőtt kimondanád. Ha nem így teszel, háromszorosan kapod vissza. Beindul az öngerjesztő folyamat. Hatás- visszahatás. Növeszti magát óriásira, mint a hegyről lezúduló lavina.
Ezt a szót utálom. Mert paradox. Ennek ellenére természetesen, hogy van. Senki sem tökéletes. A fejlődés, a tanulás soha nem áll le. Hacsak fel nem hagysz vele. És itt kell visszatérnem a kiinduló ponthoz. Ha valakiben felmerül az az olvasat az eddigiek alapján, hogy nem szabad kritizálni, akkor téved.
Hadd mondjak erre egy példát a pályafutásomból. Igencsak jól demonstrálja a mondanivalómat.
Beszélgetünk németül egy témakörről. Utána jön az értékelés. Nem marad el sohasem.
Erre általában kétféle reakció születik.
Elfogadja, belátja és legközelebbre javít rajta. Kérdez, hogyan javíthatna. Ő folyamatosan fejlődik. Nem veszi sértésnek, épp ellenkezőleg. Megtanulta otthon, hogy nem „csodagyerek”, aki a semmiért is dicshimnuszt kap.
A másik reakció, aki először védekezik, majd támad. Mégpedig ő igenis tanult, de annyira izgul, hogy nem jut eszébe semmi. A tanár a hibás, amiért folyton kritizál. Ő nem fog fejlődni. Sőt, visszafejlődik, mert tényleg idővel agyonstresszeli magát. A bűnbak kivétel nélkül az értékelő személy lesz. Otthon erre megerősítést is kap, hiszen megtanulta azt jól tálalni.
Az a gyerek, akinek viszont minden megmozdulásától el vannak ájulva a szülők, viszont a környezet nem értékeli a nagyságát, nos ő lesz az, aki úton-útfélen belemar a másikba, ócsárol, bánt. Hisz a szülők által létrehozott „különlegességét” csak úgy tudja önmagának igazolni, hogy sárba tipor. Az elesett hátára állva érzi magát többnek, jobbnak. Az illúziót fenn kell tartani. Annak ára van. Olyan, mint a drog. A kellő hatás elérése érdekében emelni kell az adagot.
Igazából nem tehet róla. Hisz ezt tanulta. A szülőtől. S a szülő is tanulta, meg annak a szülője is tanulta.
Egyértelműen igen.
Egyensúly. Túlzásoktól való mentesség. Így szakíthatod meg a transzgenerációs folyamatot.
Hogyan férj hozzá agyad nagyobb százalékához. Hogy légy okosabb. Magolás helyett holisztikus tanulás. Figyelem, koncentrácó, memória fejlesztése. Önismeret. Gyorstanulási módszerek. Motiváció fenntartása. Hogyan vizsgázz sikeresen. Hogyan alakíts ki új készségeket. Nyelvtanulás magolás nélkül.
Az online fizetést a Barion Payment Zrt. biztosítja
