Zsuzsika elmélyülten játszott a babaházával. Megszűnt számára a külvilág. Szerepeket játszott. Hol anyuka volt, hol kislány, hol óvó néni. A kis eszével tudta, hogy azok csak szerepek.
Anyukája a másik szobában hómofiszolt. Pihenésképp bekukkantott a kislánya szobájába. Ellágyult az arca, szája halvány mosolyra húzódott, nézte a belőle született kis emberpalántát. Öröm járta át minden sejtjét. Zsuzsika megérezte a jelen lévő szeretetet. Felnézett anyukájára és így szólt:
-Anya, mi miért nem veszünk egy kertes házat? Játszhatnék kint a kutyámmal. Mert akkor ugye lehetne kutyusom is.
– Kicsim! Tudod, hogy nincs rá pénzünk.
– Menj el a bankba és kérjél! – hangzott el az utasítás.
– Oh, hát az nem így működik. Ahhoz, hogy pénzt kapjunk, ahhoz meg kell ígérni valamit.
– Ígérjük meg! – lelkesedett Zsuzsika.
– Az nagy felelőtlenség lenne. Ha adnának pénzt, meg kellene ígérnünk, hogy sokkal többet adunk vissza.
– Jó, akkor ígérd meg – hajtogatta kitartóan a kislány.
– Zsuzsikám, ha megígérem, hogy visszaadom, de mégsem sikerül, akkor elveszik a lakásunkat. És még ez sem lesz. Nemhogy kertes házunk.
A kislány ezen elgondolkodott. Úgy tűnt, belenyugodott a helyzetbe. Ám a csalódás csupán egy gyorsan átvonuló felhő volt az arcán. Bevillant neki valami. Csillogó szemmel emelte fel ismét a tekintetét anyukájára.
– Anya, a bankos bácsiknak honnan van olyan sok pénzük?
– Hát onnan, hogy adnak embereknek, akik kérnek tőlük és mindig többet kapnak vissza. Vagy akinek több van, az ott őrizteti, amiért fizetnie kell. Ezt pedig odaadják annak, aki kér.
– Biztos, hogy visszakapják a bankos bácsika kölcsönpénzt?
– Általában igen.
– Aki nem tudja visszaadni, attól elveszik, amije van? – kérdezte együttérzőn a lányka.
– Pontosan – bólogatott anya.
Majd újabb csend. Gondolatok cikáztak a gyerek fejében. Szinte érezni lehetett a vibrálást. Majd a néma gondolat újra hangot kapott.
– Anya…és a pénz hogyan lett?
– Hú, az sok-sok évvel, évszázaddal ezelőtt jött létre. Kezdetben nem volt. Az ember elment a vásárra és cserélt. Egy tehénért adott két kecskét például. Mikor már annyi mindent találtak fel az emberek, hogy cserével nem lehetett megoldani, kitaláltak egy váltóeszközt. Először valódi aranypénzt. Később ezt leváltották.
– Értem. Apa mégse adhat 2 kecskét a boltban, ha új lap-topot akar venni – nevetett Zsuzsika. – De mi van akkor, ha sokkal több pénzt akarnak az emberek, mint amennyi van a bankban?
– Akkor a bankok kérnek a központból.
– És a központnak mindig van? Bármennyi van?
– Nem, nincs, de nyomtatnak. Illetve ma már nyomtatni sem kell.
– Anyu, akkor tudom a megoldást! Nyomtassunk mi is – kiáltotta Zsuzska boldogan.
Anya mosolyogva válaszolt. Az tilos. Csak ők nyomtathatnak. Minket ezért a csalásért börtönbe csuknának.
– És őket nem? – de ezt már nem mondta ki hangosan.
– Anya! Mi lenne, ha minden ember elkérné a pénzét a bankból? Mi lenne, ha nem fizetnék ki a tartozást?
– Hát ez jó kérdés! Nem tudom, de szerintem összedőlne a rendszer – mondta anya még az ajtóból.
Úgy gondolta itt lezárult a kör, lezárult a diskurzus, mely alaposan megérintette és megdöbbentette a szülőt. Hogy jutnak egy óvodás eszébe ilyen gondolatok? Ám Zsuzsi nem hagyta annyiban s a távozó anya után kiáltott. Hangját öröm járta át.
– Az jó lenne!
– Hogy érted ezt kislányom? – torpant meg a nő. Az nagy baj lenne! Nagyon nagy!
– De hát így nincs igazság! Egyetlen bácsinak van engedélye, hogy annyi pénzt nyomtasson, amennyit csak akar? Ki engedte meg neki? És ezen kívül mit tud ő? Visszaállhatna minden úgy, mint régen. Apa megtanítaná Balázsékat angolul meg németül meg spanyolul és Balázs apukája építene nekünk egy házat. Meg a Boris néni hozna nekünk Vecsésről finom zöldséget, gyümölcsöt és te varrnál nekik ruhákat.
– Oh de szép is lenne!- sóhajtott anya. – De ez lehetetlen.
– Miért anya! Miért? Nem lehetetlen! – dobbantott kicsiny lábával a kislány. – Mindenki azzal fizetne, amivel tud. Mert mindenki tud valamit, ugye?
– Akkor is kell váltóeszköz. Mobiltelefont nem kaphatsz a boltban estélyi ruháért.
– Anyuci, de ez világos. Akkor találjunk ki egy váltóeszközt, ami nem a főbankos bácsi pénze lenne. Hanem a miénk.
– És akkor minden kezdődne, előröl. Nem gondolod, kicsim?
– De talán igen – szomorodott el a kislány. S közben azért abban reménykedett, hogy ez mégis bekövetkezik. Akkor, amikor az emberek okosak és becsületesek lesznek. Mert, ha mégiscsak eljön az az idő, amikor nem lesz pénz, mert az nem is igazi, valójában nem is létezik, akkor mindenki azzal fizet a másiknak, amit tud.
