Wellnesezni voltunk az egész családdal. Kerek évfordulót közösen eltölteni, együtt lenni, bolondozni, kirándulni. Mivel boldog nagyszülők is vagyunk, egy babahotelt választottam. Meglepi volt. Babahotel lévén a kis csecsemőktől, óvodásoktól zengett a ház. Akarom mondani nem gyerekzsivajtól zengett, hanem inkább időnként felüvöltő sírástól. Igen, felüvöltő sírást mondok, mert az elején megijedtem. Nem csak én, hanem az étteremben mindenki kezében megállt az evőeszköz és a hang irányába fordult. De semmi gond. Csupán a hiszti egy négyévestől. Bár azt hittük az elején valami irtózatos nagy baj történhetett. Azután már hozzászoktunk.
De nem is emiatt ragadtam tollat, akarom mondani billentyűzetet. Család reggelizni, vacsorázni érkezik. Két gyerek. Épphogy leülnek, telefon a kézben. Látható, hogy fontos tennivalót szakítottak meg a szülők azzal, hogy vacsoraasztalhoz kellett vonulni. Ám mit sem számít. Folytatódhat az élet a virtuális világban. Apuka katonákat készít, hogy a csemetéje egy kézzel is tudjon enni. Csend van. Itt nincs hiszti. Mindenki némán ül, csak a telefonból olykor-olykor kicsit hangosabban megszólaló fura hangok szűrődnek a tömegbe.
Másik asztalhoz 3 éves kisfiú és egy kb 8-9 hónapos kislány érkezik apával, anyával. A pincér babaszéket hoz. Anya beülteti a kicsit. Apa azonnal telefont vesz elő. Bogyó és babóca indulhat. Telefon nekitámasztva a tányérnak. Nyugi van. Illetve majdnem, mert a kisfiú toporzékol, hogy az ő telója hol van.
Mellettünk 4 éves lányka, 5-6 éves fiúcska. Szerintem nagycsoportos lehet. Hanyagul hátradőlve, szinte fekve a széken és hüvelykujjával kerget valakit vagy valamit. Nem eszik. Etetik. Apuka eteti közben. A kisunokánk lemászik a székről és a fiú mellé áll, hogy ő is láthassa. Megkövül. Megbabonázva nézi a képernyőt. Alig tudom elcipelni. Még a játszóház említése sem hozza lázba. Neki ez új. Neki ezt nem szabad. Hisz még 3 sincs.
Körbenézek az étteremben. Zombivá vált gyerekarcok merednek lefelé az asztal alatt matató kezekre és villódzó fényekre. Anya apa végre nyugalomban eheti végig a felhozatalt.
A játszóház maga a csoda. Van ott minden. Gyerek nem sok. 4-5 kisgyerek. Mindig ugyanazok.
16-17 évvel ezelőtt kezdtem annak utánajárni, miért nem lehet a diákokból kihozni annyit, amennyit korábban. Azóta ami létezik a témában arról, hogyan kell tanulni, kipróbáltam, megszűrtem megtanultam. Újra „csodákat” tettünk. Nem hagyományos módon tanítok. Aki ismer és követ, annak ezt nem kell bizonygatnom.
Relaxálni is szoktunk. Persze nem mindig jut idő rá. De megtanítom a diákoknak. Ünnepekkor, szünet előtt, lehet kérni, mit csináljunk. Relaxáljuuuuunk! De ne csak rövidet! Mert olyan jó. És utána mesélnek, mesélnek, mit láttak. Csillog a szemük.
Ez volt idáig. Miért idáig? Azt vettem észre, hogy alig bírják kivárni a képzeletbeli utazás végét.
– Mi a gond?- kérdezem.
– Ez olyan unalmas.
2 éve nem kérik, hogy relaxáljunk.
Múlt héten 3 lány nem jött órára. Majd a következő csoportból szintén 3 lány hiányzott. Este kétségbeesetten kereste két anyuka őket.
Nyelvvizsgára készülünk. Ezért kötöttek a témák, amiről beszélni kell tudni. Valóban vannak olyanok, amelyek nem túl érdekfeszítőek a kamaszoknak. Bár mindig megtaláltam a módját annak, hogy felkeltsem az érdeklődésüket. Kivetítve saját életükre, közel vittük a problémát hozzájuk. És mindig volt vélemény. Sokszor vita. Imádtak vitatkozni.
Igen, megint múlt időben mondom, mert nem így van. Gondoltam, majd a mosatni témakör! Divat, divatirányzatok, szépségápolás, vásárlás, insta, FB. Semmi. Üljetek össze párban. Vegyétek elő a telefont és nézzetek utána a stílusoknak. Melyik hogy tetszik. Mi tetszik, mi nem. Felvennéd? És így tovább. Beszélgetés utána. Eredmény? 20 perc alatt sikerült 6-8 mondatot kipréselni belőlük.
2 évvel ezelőtt, ha beléptem a szobába körben ültek és beszélgettek. Nevetgéltek. Most néma csönd. Mindenki ül az asztal körül, fegyelmezetten simogatja a telefonját. Senki sem szól a másikhoz.
Az a csoportom, aki tavaly a különc csoport volt, mert mindenki beszélni akart és nem hagyták a másikat szóhoz jutni, megnémult. Még azt sem tudják elmondani, amiről tavaly folyékonyan annyit beszéltek, hogy le kellett őket lőni. Mi a gond? Kérdem.
Van egy generáció, aki annyira más, mint az előző volt, hogy senki sem tudja, hogy bánjunk velük. Vannak próbálkozások a tanításban is. Ígéretesnek látom ezt: http://tanarblog.hu/attachments/3010_7_gamification.pdf
Az oktatási rendszert nem fogjuk tudni megváltoztatni. Nagyon szeretem Vekerdy Tamást. De a legutóbbi cikkében azért olvastam 2 olyan mondatot, amivel alapjaiban nem értek egyet. Már nem találtam meg a cikket, ezért nem tudom belinkelni.
„Szard le az iskolát. ”Én azt mondom, megtehetitek, ha van másik opció. Magántanuló, alternatív iskola. Mert szerintem is meg lehet tanulni ezt a tananyagot nem iskolai keretek közt harmad annyi idő alatt. Ráadásul valódi, használható tudásra lehet szert tenni.
Nem kell leckét írni és ha kell a szülővel összefogva ki kell játszani az iskolát. –valami ilyesmit mondott. –Ha van másik opció!- mondom erre én.
Azt tapasztalom, hallom, hogy mióta Vekerdy tanár úr is ezt hangoztatja, százszor, ezerszer nehezebb a pedagógusoknak is. Mert ezt könnyű követni. Ha elhatároztátok, hogy ez lesz az út, akkor a rendszerből ki kell szállni. Úgy lehet. Ebben a rendszerben leszarni és nem csinálni lehet, de nem lesz jó vége.
Már régóta érlelődik bennem, hogy összeszedem, mi aggaszt engem. A szeptember óta történő szituációk és ez a cikk: https://mindenerdekelengem.blogstar.hu/2017/10/13/a-csendes-tragedia-amely-gyerekeinket-fenyegeti/43538/
késztetett írásra. Victoria Prooday egy Torontóban élő, elismert nevelési szakértő kiáltása. Mi még talán nem tartunk ott, ahol ők. De nem vagyunk tőle messze. Miért hiszem? Ugye emlékszel mivel kezdtem a blogot.
Szivárvány csak akkor sejlik fel az égbolton, ha elvonult az eső és kisüt a nap. Boldogság az, ha egy problémát meg tudok oldani. Az viszont harcot igényel. Ha csak az eredményt akarom, de az oda vezető utat nem, akkor nem fogom elérni.
Én nem biztos, hogy a fent leírt problémát akarom megoldani. Mert kevés vagyok hozzá. Hogy mondhatok ilyet? Ajándékot adni csak annak lehet, aki elfogadja. Hiába nyújtod, ha nincs kéz, ki átvegye.
Viszont vannak kezek, mit is mondok! Kézerdők, akik kérik azt, amit tudok. Mert érzik, hogy ebben a világban már másképpen kell tanulni. Egyre többet és mindig. Élethosszig. Nyelveket. És nem megy. Itt tudok és akarok a szó szoros értelmében problémát megoldani. Én megtaláltam, ami engem boldoggá tesz. Köszönet azoknak, akik el is fogadják, amit adni tudok. A tréningek vége igazi katarzis a lelkemben.
De mi lesz a többi tanítóval? Meg fog oldódni. Valamikorra biztosan. Talán most még nem fáj annyira, hogy közös erővel összefogva megtaláljuk/ják az utat.
Hogyan férj hozzá agyad nagyobb százalékához. Hogy légy okosabb. Magolás helyett holisztikus tanulás. Figyelem, koncentrácó, memória fejlesztése. Önismeret. Gyorstanulási módszerek. Motiváció fenntartása. Hogyan vizsgázz sikeresen. Hogyan alakíts ki új készségeket. Nyelvtanulás magolás nélkül.
Az online fizetést a Barion Payment Zrt. biztosítja
