Arra kérlek, dőlj hátra, gondolkodj el azon, mi volt a legnagyobb hiba az életedben, amit elkövettél. Ha megtaláltad, elmélkedj azon is, hogyan jöttél ki belőle? Nyertesen vagy vesztesen?
Félünk a hibázástól
Mindenki fél attól, hogy ront, téveszt. De nem egyformán reagálunk a hibázásra. Van, aki megsemmisül. Visszahúzódik a csigaházba, elszégyelli magát. Azonban vannak néhányan, sajnos tényleg csak kevesen, akik úgy tekintenek a tévedéseikre, hogy abból tanulva teszik meg a következő lépést. Ha leesnek a lóról, azonnal visszaülnek. A félelem a hibázástól mindenkiben benne van. Nincs ember, aki ne hibázott volna életében. De van egy óriási különbség a sikeres ember és az álmait nem magvalósító közt. A viselkedés, a reagálás baj esetén.
Honnan ered a félelem?
Menjünk vissza barlanglakó korodba. Közösségben éltél. Ha elkövettél egy hibát, a közösség kitaszíthatott. Az pedig egyenlő volt a halállal. Egyedül nem voltál életképes. Az első kardfogú tigris felzabált volna. Vagyis alkalmazkodnod kellett a csoport által felállított normákhoz, elvárásokhoz.
A családi minta
A legeslegfontosabb a családi mintázat. Modellezel. Mindenki úgy fejlődik, hogy modellez. Kit? Elsősorban anyát. Később apát is. De a legmeghatározóbb mintázat az anya. Ha olyan szülői környezetben nőttél fel, ahol nagy baj volt a nem megfelelő teljesítmény, akkor azt másoltad. Lelki teherként vitted tovább és viszed ma is.
Én sose felejtem el azt a történetet, amit első osztályos gyerekként éltem át. Összecsaptam a leckét és bizony csúnyára sikeredett az „s” betű. Kaptam rá egy malac nyomdát. Éreztem, hogy ebből baj lesz. Lett is. Aznap este nem kaptam palacsintát, amit imádtam. El tudod képzelni, milyen kínt éltem át, ahogy éreztem az illatát, mindenki evett én pedig a sarokban gubbasztottam. Nem sírtam, mert erős akartam lenni. Igen, olyan családi közegben nőttem fel, hogy magammal hoztam az üzenetet: Nem szabad hibázni. Az rossz. Mit szólnak.
Az iskola megbélyegzi a „hibásakat”
Sajnos a magyar iskola is arra nevel, hogy a fókuszt a hibákra irányítja. Amikor írni tanultál, a tanító néni aláhúzta pirossal a csúnya betűt. Mi történt ilyenkor a kis lelkedben? Teljes figyelemmel arra rosszra koncentráltál. Tudat alatt megjelent a kép. Ilyet nem szabad. Ezzel önkéntelenül azt vetted mintának. Megnézted utána szépet? Megkísérelted azt másolni? Talán igen. Talán ösztönből megtetted. Legtöbben viszont nem. Ha a tanító néni azt karikázta volna be, ami szép és azt mondja: – Ilyen legyen a többi is! – akkor nem a hibára irányítja a figyelmed, hanem a jóra.
Az oktatás minden szintjén fellelhető ez a szemléletmód. Még ma is. A dolgozat alján ott virít pirossal a hibapontok száma. Volt olyan érzésed, mintha azt kereste volna a tanár feleléskor, vizsgánál, hogy mit nem tudsz?
Idegen nyelv tanulásakor kaptál egy szöveget, majd elhangzott a mondat:
-Olvassátok el és húzzátok alá az ismeretlen szavakat!
Ezt a romboló szokást a mai napig alig tudom kitörölni a diákjaim fejéből. Azonnal azt keresik, amit nem tudnak. Pedig abból, amit értenek, értik az egész mondatot, de leragadnak a szónál, legtöbbször töltelékszónál. – Nem értem. Nem tudom mit jelent ez a szó. Nem lenne logikusabb azt mondani: -Keresd, amit értesz!
Hogyan reagálunk a hibázásra
Mindenki átélt ilyen keserű élményeket. Azonban ahogyan reagálnak rá, az alapjaiban eltérő.
Van, aki eltusolja, elrejti, nem vállalja.
Van, aki felvállalja, de megszégyenülve érzi magát.
Mindkét viselkedés gátolja a fejlődést. Hogyan? Legközelebb inkább nem cselekszik, nem lép, nem mer belevágni. Nem minden esetben tehető meg. Tanulni kell, dolgozni kell. A félelem a hibázástól gátolja a szabad gondolkodást. Nem lehetsz önmagad. Nem tudsz független lenni. Nem lehet ilyen blokkolt állapotban jól teljesíteni. Szinte biztos a tévesztés. Ezek a kudarcélmények elraktározódnak az emlékbankodban és nőnek. Nőnek, mint a hógolyó, amit hóember építésekor görgetsz.
Mi a megoldás?
Szemléletváltás. A hibázásra tekints másként. Szabad hibázni. Benne van a pakliban. Az visz előre. Ilyen emlékeid is vannak. Hibáidból mindig tanultál. Igen, tudom, most azt gondolod, könnyű ezt mondani. Talán még mondogatod is magadnak, mégsem segít.
Ki lehet jönni belőle. Én is kijöttem. Hogyan? Nagyon tudatosan.
- Észreveszem, ha ki akarok térni. Éber vagyok tetteimre.
- Arra figyelek, mit veszíthetek, ha nem teszem meg.
- Rengeteget olvasok olyan emberekről, akik sikeresek. Egytől egyig nagy hibákat követtek el, de visszaszálltak a lóra.
Hogyan légy elfogadó a hibáiddal
- Tekints vissza eddigi életedre. Állapítsd meg magadról, hogy melyik kategóriába tartozol.
- Az is lehet, hogy nem minden életterületeden félsz a hibázástól. Van, amiben bátor vagy? Legyél önmagad példaképe. Ott hogy csinálod? Miért nem zavar, ha hibázol?
- Kövesd a belső hangod.
- Őrizd meg függetlenséged. Ne hallgass a fröcsögőkre.
- Ne hanyagold el az erősségeid.
Sikertörténet
Tréningjeimen tanítom a szemléletváltást. Felhívott egy hölgy, nevezzük Marcsinak, aki korábban járt nálam képzésen. Ő ott jött rá, hogy miért nem halad a német tanulással. Persze, hogy a hibázástól való félelem, a korábbi referenciák az elmében gátolták. Erőre kapott. Újra kezdi. Elment egy tanárhoz, aki azzal kezdte az órát, hogy: – Nézzük meg, mit nem tudsz. Uhh, nagyon hiányos a tudásod! Lesz itt munka.
Mit csinál Marcsi? Követte tanácsaimat.
Észrevette, mi történik.
Követte belső hangját. Figyelt az érzéseire. Torokszorítás, összeugró gyomor.
Nem ment vissza. Megőrizte függetlenségét. Nem hallgatott a fröcsögőre.
Azt is elmondta a telefonban, ez jutott eszébe azonnal. Tercsi biztosan azzal kezdte volna: – Nézzük, mit tudsz már.
Ezt a történetet azért írom le, hogy lásd, tudatossággal lecserélheted a kudarcélményeidet és csinálsz magadból, laza, boldog, sikeres embert. Te! Nem más! Csak Te!