Ennek a hatalmas virágcsokornak a tulajdonosa lettem. Egy pedagógus időnként kap virágot. Ám ez más. Különleges. Az őszinte köszönet csokra. Könnyekig meghatott. Igen, sírtam. Egyáltalán nem számítottam rá tőlük. Pont tőlük. De hadd meséljem el a történetet, amitől nem hétköznapi e szépség.
Szeptemberben találkoztunk a hosszú szünet után újra. Kitűztük a szóbeli nyelvvizsga időpontját. Decemberben megyünk. Már csak ismételni kell. Sokat beszélgetni, véleményt kifejteni, gondolkodni. A drága kis csoportom, akiről előző évben ódákat zengtem, megváltozott. Jöttek hétről hétre úgy, hogy alig tudtak megszólalni. Minden jól működő módszert bevetettem, hogy helyrerázzam őket. Semmi eredménye. Igazából tudtam, mi a gond. Vekerdy szavaival élve: Kamaszkor miatt átmenetileg zárva. Csakhogy a szülők elvárják, hogy időben nyelvvizsgázzunk. Nincs már hova húzni, hiszen „nyelvvizsgaérettek” voltak előző tanév végén.
Segíteni akartam. Derítsük ki mi a gond. – Nem tudjátok az időtöket beosztani? Tegyük meg együtt. Megcsináltuk a személyre szabott stratégiát. Tanulási módszereken nem kellett változtatni, hiszen azt a pár év alatt megtanulták tőlem. Egyszerűen megfogalmazva, tudnak tanulni. Akarom mondani, tudják, hogyan kellene, amit eddig meg is tettek.
Minden próbálkozásomra vállvonogatással, daccal válaszoltak. Igyekezhettem bárhogy. Sem a türelmemmel, sem a szigorú fellépésemmel nem értem el eredményt. A csapat összezárt. Egységet alkottak és viselkedtek úgy, mintha ellenség lennék. Egy-egy diák még kitartott az elején és nem állt csatasorba, de lassan mindenkit elvesztettem. Soha, de soha nem éltem át ilyet. Mentem hétről hétre reménnyel a szívemben az órára. Na, majd most. Most biztosan tanultak. Nem lett most. Azon az apró változáson kívül, hogy a kiszabott adag vázát el tudták mondani, de ha máshova kérdeztem bele a válasz néma csend. Én tudtam miért nem tudnak beszélgetni. Előző este tanulnak, nem ismételnek. Ezért azok a témák, amiket korábban átvettünk és azzal állna össze a kép, azonnal mentek a levesbe. Ezt ők nem tudják? Kérdezheted. Óh, hogyne tudnák! Évek alatt, amit a tanulásról tudniuk kell, megtanulták tőlem. Azt is tudják, miért kell úgy tanulni. Nem csak a módszert adom át.
Teljesen tehetetlen voltam. Közben persze figyeltem magam. Figyeltem minden gondolatomat, viselkedésemet, reakciómat. Mondtam olyat, ami dühből szakadt ki belőlem. Utólag sajnáltam és bocsánatot is kértem tőlük. Ők büszkén, emelt fővel ültek velem szemben. Bár a témáról alig volt 4-5 értelmes mondatuk, kikérték maguknak azt, hogy megvádolom őket nem tanulással. Igenis tanultak.
– De nem tudsz válaszolni. Ha tanultál, miért nem tudod elmondani a gondolataid?
– Nem jut eszembe.
Persze egy-két gyengécske kivétel mindig volt. Példaként szerettem volna használni, motiválni, de újabb kudarc. Nem egyszer futott át a fejemen, itt kell abbahagyni. Ha ezzel a generációval már nem találom meg a hangot, nem kérnek a módszerekből sem, akkor lépni kell. Oda kell menni, ahol elfogadják, amit tudok a tanulásról.
Néhány kivétellel pocsékul sikerültek a szóbeli nyelvvizsgák. Épphogy átcsúszni nem siker. Nem tudás. Azért nem, mert ez az a vizsga, amikor nem a papír számít, hanem az, valóban tud e beszélni. Akár állásinterjún, munkahelyen. Bárhol, bármikor.
Miután szinte mindenki átcsúszott a nyelvvizsgán, emelt fővel, büszkén magukra, érkeztek órára. Folytattuk a készülést az írásbelire. Derült égből villámcsapásként érte őket a reagálásom. Azt várták, hogy örömujjongásban, agyonra dicsérem őket, ehelyett kaptak a lélek mélyéig hatoló lelki fröccsöt. Ha láttátok volna, éreztétek volna, amit a tekintetek felém küldtek. Ha lehetne ölni a nézéssel, akkor ott golyózáporral kivégeztek volna. Igen, volt kivétel, Berci így szólt: – Nem vagyok büszke magamra. Annyi százalékot kaptam amennyit tanultam. Korrekt. Hála Istennek, a fiúk nagy része magába szállt. Egyetértettek Bercivel, bevallották, hogy alig-alig készültek, de eljátszották, hogy halálra tanulták magukat.
Egy lányka, nevezzük Szilviának, különösen dühös volt rám. Szilvia szép eredményt hozott. Magas pontszámot. A legtöbbet. De mindenki tudja saját életéből, hogy a vizsgán kell a szerencse is. Volt neki. Szilvia így szólt:
– Soha nem értékelte pozitívan a teljesítményem.
Aki olvassa írásaimat, volt nálam tréningen, az tudja. Mindig azzal kezdem az értékelést, mi a jó, hol tartasz és mi a következő lépés, hogy fejlődj. Vele is kivétel nélkül ezt tettem.
– Most láthatja, mennyit tudok. Megkíséreltem elmondani neki, miért magas a pontszám, de érthető módon csak tovább szítottam a tüzet.
Ebben a szörnyű, ellenséges légkörben folytattuk a munkát. Vágni lehetett a feszültséget. El kellett engednem a dolgot, mert görcsölve nem lehet eredményt elérni. Ha így, hát így. Teszem a dolgom, kedvesen, kitartóan, etikusan. Tárgyilagosan. Mindig csak az járt a fejemben, ez nem egy csata. Én adok és adok annak, aki kér. Türelmesen. Végtelenül türelmesen. Aki elfogadja, marad, aki nem kér belőle, távozik. Semmi baj nincsen azzal, ha a személyem, a módszerek nem jönnek be neki. Ez normális. Volt is egy fiú, aki szó nélkül távozott. Volt egy lányka, aki szerencsére a csoport előtt jelentette be szándékát. Mit ne mondjak! Megdöbbentett a stílus. De nem csak engem, a csoport minden tagja letaglózva ült még utána néhány másodpercig. – Ez mi volt? Próbálták kielemezni a helyzetet, de ilyenbe nem megyek bele. Rövidre zártam. Igazából tudom, hogy a stílus mögött a kamasz lakozik.
Valami történt utána. Visszatért lassacskán a régi hangulat, a jókedv, a nevetés. Újra láttam a szemekben a csillogást, a fejlődni akarást.
–Tercsi néni, ez hogy van? Tessék elmagyarázni még egyszer. Lehetne más példát kapni? Elakadtam. Segítene?
Tegnap utoljára találkoztunk. Ezzel a hatalmas csokorral álltak ott előttem. A nyakigláb fiúk, majdnem nővé serdült lányok. Köszönetet mondtak mindenért.
– Ezt én megérdemlem?- kérdeztem ledöbbenve.
– Igen! – szóltak kórusban. Igaza volt.
A sor végén ott állt Szilvia. Kezében egy doboz csokoládé.
– Én külön szeretnék köszönetet mondani. Itt akartam hagyni én is. De rájöttem, hogy inkább tanulnom kellene. Miután olyan kedvesen elbeszélgetett velem, rádöbbentem, mit kell tennem. Hiszek magamban.
Szóval egy pedagógus életében vannak bőven kudarcok és sikerek. Ezt egyértelműen a pályám egyik legnagyobb sikerének érzem. Sokat tanultam általuk önmagamról is.
Azért írtam meg a történetet ily részletesen, mert tanulságos pedagógusnak és szülőnek egyaránt. Ha a szülő bízik a tanárban, időnként érdeklődik a gyermeke iránt és nem csak az ő variációját hallgatja meg, akkor kéz a kézben, hármasban, megszületik a csoda, mit úgy hívunk, ember.
Tanároknak pedig azt üzenem, a „Kamaszkor miatt átmenetileg zárva.” táblát egyszer úgyis leveszik. Mi meg csak tegyük a dolgunkat.
Hogyan férj hozzá agyad nagyobb százalékához. Hogy légy okosabb. Magolás helyett holisztikus tanulás. Figyelem, koncentrácó, memória fejlesztése. Önismeret. Gyorstanulási módszerek. Motiváció fenntartása. Hogyan vizsgázz sikeresen. Hogyan alakíts ki új készségeket. Nyelvtanulás magolás nélkül.
Az online fizetést a Barion Payment Zrt. biztosítja
