Egyre több szülő számol be arról, hogy a gyereke nem szeret olvasni. Elolvassa a szöveget, de nem érti. Nem tudja visszamondani. Nem tud történeteket kitalálni. Nem szeret rajzolni. Unatkozik, aztán előkerül a telefon, és órákig képes videókat nézni.
Első ránézésre azt mondhatnánk, hogy változik a világ. Más gyerekek, más szokások, más eszközök. Régen könyvet olvastunk, ma videót néznek. Régen papírból hajtogattunk, ma Minecraftban építenek. Lehetne ezt egyszerű generációs különbségnek is nevezni, ha nem látnánk mögötte valami sokkal mélyebbet.
A fantázia elvesztésével ugyanis nem csupán a meséket veszítjük el. Elveszik minden, amire azt mondjuk: képesek vagyunk gondolkodni.
Niels Bohr, a világhírű fizikus és egyetemi tanár egyszer így szólt a hallgatóihoz:
– Önök nem tudnak gondolkodni. Önök csak logikusak.
Amikor először olvastam ezt a mondatot, megütött. Mert elsőre szinte sértőnek tűnik. Hogyhogy nem tudnak gondolkodni? Hiszen egyetemi hallgatók voltak, tanult emberek, valószínűleg okosak, szorgalmasak, felkészültek. Bohr mégis valami nagyon fontos különbségre mutatott rá.
Logikusnak lenni azt jelenti, hogy követjük a szabályokat, felismerjük az ok-okozati összefüggéseket, rendszerezzük az információkat, meg tudunk oldani egy előre megadott feladatot. De gondolkodni ennél sokkal több. Gondolkodni annyit jelent, hogy képesek vagyunk belső képeket alkotni, elképzelni azt, ami még nincs, összekapcsolni látszólag össze nem tartozó dolgokat, új lehetőségeket meglátni ott is, ahol más csak adatokat, szabályokat vagy akadályokat látunk.
A gyerek elolvassa a mondatot, de nem látja maga előtt. A felnőtt végignéz egy oktatóvideót, de nem tudja saját szavaival elmondani. Valaki megtanul egy leckét, visszamondja, majd két nap múlva nyoma sincs a fejében. A szülő azt hiszi, a gyerek figyelmetlen. A tanár azt mondja, nincs elég szorgalma. A gyerek pedig szépen lassan elhiszi magáról, hogy nem jó a feje.
Pedig gyakran nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy a belső mozi nem indul el.
Videó is készült ehhez a témához
Ha inkább hallgatva, példákkal együtt szeretnéd végiggondolni, miért veszítjük el a belső képeinket, és miért lesz ettől nehezebb a tanulás, akkor készítettem erről egy YouTube-videót is.
A videóban arról beszélek, hogyan sötétül el lassan a „belső mozi”, miért nem áll össze a gyerek fejében a tananyag, és miért nem elég az, ha valaki csak olvas, ismétel vagy magol.
A belső képek elvesztése nemcsak tanulási probléma. Ha nem tudunk képet alkotni arról, milyen életre vágyunk, akkor az életfeladatunkat is nehezebben találjuk meg. Ilyenkor halkul el az intuíció is, az a belső iránytű, amely nem hangosan kiabál, csak csendesen jelez, merre lenne a saját utunk. Halkul az intuíció is. Hogyan szerezd vissza? Erről írtam ebben a cikkben.
Eszembe jut Barbara története. Az iskolában azt mondták róla, hogy tanulásban akadályozott. Olyan alacsony az IQ-ja, hogy nem való normál iskolába. Ebből a mondatból sem a gyerek sem a szülő ezt vonja le: „rendben, akkor más módszerre lesz szükségem”. Hanem azt érzi, hogy baj van.
Barbara története azonban nem itt ért véget.
Megtanult tanulni. Egy hónap gyakorlás után elérte a 160-as IQ-szintet. Egyetemet végzett, és ma már ő maga fogalmazza meg azt, amit szerintem minden szülőnek, pedagógusnak és valaha megsebzett tanulónak hallania kellene:
– Nem én voltam tanulásban korlátozott, hanem engem korlátoztak a tanulásban.
Ez a mondat a tanulásmódszertan egyik legfontosabb mondata lehetne.
Mert hányszor hallottam már én is azt, hogy: Nem jó képességű. Nem fog az agya. Nem neki való a tanulás. Nem elég értelmes. Lusta, szétszórt, figyelmetlen. Mintha lennének gyerekek, akiknek eleve nem adatott meg a tanulás képessége, és legfeljebb annyit tehetünk, hogy beletörődünk.
Nem buta, nem lusta, nem reménytelen. Egyszerűen senki nem tanította meg neki azt, hogyan működik az emberi agy.
2 évtizeddel ezelőtt kezdtem el mélyebben foglalkozni a tanulás kérdésével, és újra meg újra ugyanazzal találkoztam. Intelligens gyerekek szenvedtek az iskolában. De a felnőtteket is a „nem vagyok elég okos” érzés irányítja. Olyan emberek, akik egyébként kiválóan helytálltak az élet más területein, képtelennek tartották magukat a tanulásra.
Nem azért, mert valóban képtelenek lettek volna rá. Hanem mert olyan módszerekkel próbálták rávenni az agyukat a teljesítményre, amelyek szembementek annak természetes működésével.
Erről írtam később a Jobb-bal jobban – Kétféltekés tanulás örömmel című könyvemben is. A tanulás ugyanis nem azzal kezdődik, hogy mennyit ismételsz. Hanem azzal, hogy hogyan dolgozza fel az agyad az információt. Ha ez a feldolgozás élő, képi, érzelmekhez és kapcsolatokhoz kötött, akkor a tanulás örömteli és hatékony. Ha viszont puszta szavakat próbálunk beleerőltetni a fejünkbe, akkor jön a magolás, az unalom, a kudarc, végül az önbizalomvesztés.
A tanulási kudarc nagyon ritkán marad meg a tanulás területén. Nem olyan, hogy a gyerek rosszul teljesít történelemből, aztán becsukja a füzetet, és ezzel vége. A gyerek nem azt tanulja meg, hogy nehéz volt az ókori Róma témaköre és lyukas fejjel nem tud évszámokat megjegyezni. Azt tanulja meg, hogy ő kevés hozzá.
Ez a mondat akár élete végéig vele marad.
Felnőttként már nem biztos, hogy emlékszik a dolgozatra vagy a tanár arcára. Nem emlékszik arra, melyik napon sírt otthon a könyv fölött. De tudatt alatt ott marad érzés: „Én nem vagyok olyan okos.” „Nekem nincs jó memóriám.” „Én nem tudok nyelvet tanulni.” „Nekem ez úgysem megy.”
Nem véletlen, hogy a tanulási kudarcok sokszor felnőttkorban is visszatérnek, csak már más formában. Nem merek váltani. Nem vagyok elég jó. Mások alkalmasabbak. Erről az Életút Akadémián is írtam, amikor arról beszéltem, milyen belső korlátok akadályoznak meg abban, hogy a saját utadat éld.
Hányszor hallom felnőttektől is, amikor valami újba kellene kezdeniük. Nem is próbálják ki igazán, mert már előre megvan az ítélet saját magukról. Nem jó a fejem. Nem vagyok tanulós típus. Én már öreg vagyok ehhez.
Pedig sokszor nem az életkorral van baj, nem is a képességgel. Az akaraterő is meglenne. Hanem azzal a régi tapasztalattal, hogy a tanulás szenvedés, és a végén úgyis kiderül, hogy nem vagyok elég jó.
Ezért olyan fontos megérteni, hogy a tanulásmódszertan nem pusztán technika. Nem arról szól, hogy hogyan jegyezz meg gyorsabban tíz fogalmat. Hanem arról is, hogy visszaadjuk az embernek azt az érzést: képes vagyok rá.
És ehhez majdnem mindig a jobb agyféltekét kell újra bevonni.
Roger Sperry Nobel-díjat kapott azért a felfedezéséért, hogy rájött, hogyan dolgozik a két agyfélteke. A bal félteke a szavak, a logika, a számok, az ok-okozati összefüggések és a linearitás világa. A jobb félteke ezzel szemben a ritmusé, a térbeliségé, az összképé, a képzelőerőé és az intuícióé.
A gond ott kezdődik, hogy az iskolarendszer szinte kizárólag a bal féltekére épül.
Jegyzetelj. Húzd alá. Sorold fel. Magold be. Mondd vissza.
Ez lett a tanulás általános képe. Mintha az emberi agy egy irattartó szekrény lenne, ahová szépen betesszük a dokumentumokat, majd amikor kell, előhúzzuk őket. Csakhogy az agy nem így működik. Nem szereti az élettelen adatokat, az elszigetelt szavakat. Nem szereti a jelentés nélküli ismétlést. Az agy kapcsolatokat keres. Képeket, élményeket, ritmust, történetet. Vagyis érzelmi kapaszkodót.
Kutatók egy kísérlet során különböző színű papírokat és különféle íróeszközöket adtak a diákok kezébe. Arra voltak kíváncsiak, hogyan dolgoznak fel egy témát, ha szabadon választhatnak. Az eredmény meglepő volt. A diákok 95 százaléka mégis kék tollat és vonalas lapot választott. Jegyzeteik folyóírásból álltak. Fő- és alpontokat készítettek, számokkal vagy betűkkel jelölték a részeket.
Nem azért tanulunk így, mert ez a leghatékonyabb módszer. Hanem mert ezt tanultuk meg.
Pedig ha csupán két színt használunk a jegyzetelés során, már azzal megduplázzuk az emlékezést. Képzeld el, milyen ereje lenne annak, ha nem csak két színt használnánk, hanem valóban bevonnánk a képeket, a térbeli elrendezést, a ritmust, a mozgást, a történeteket, az érzelmeket. A tanulásnak nem komolynak kell lenni, hanem élvezetesnek, kreatívnak, élőnek.
Ha megnézzük Einstein, Leonardo da Vinci, Darwin, Edison vagy Picasso jegyzeteit, egyetlen szabályos, lineáris sort sem találunk bennük. Nyilak, rajzok, kapcsolatok, ötletek, krikszkrakszok jelennek meg a lapokon.
Aki kizárólag a bal félteke szemüvegén keresztül nézi őket, azt mondja:
– Ez káosz.
Pedig nem káosz. Hanem gondolkodás.
A jobb félteke nem egyenes vonalakban dolgozik. Hálózatokat épít, kapcsolódási pontokat keres. Összképet lát. Nem választja külön mereven a dolgokat, hanem azt figyeli, mi mivel függ össze. Ezért van az, hogy a valódi megértés aligha születhet meg puszta folyóírásból.
Amikor valaki elmetérképet készít, rajzol, színeket használ, jelképeket alkot, akkor nem díszítgeti a tananyagot. Hanem úgy alakítja át, hogy az agya számára emészthető legyen. A gyerekek sokszor ösztönösen tennék ezt, ha hagynánk nekik. Rajzolnának a margóra. Nyilakat húznának. Vicces képeket találnának ki. Mozognának tanulás közben. Hangosan mondanák. Eljátszanák. Erről részletesebben is írtam abban a cikkben, hogy miért nem ugyanaz a digitális elmetérkép, mint a kézzel készített.
Mi pedig gyakran rájuk szólunk. Ülj rendesen. Ne firkálj. Ne beszélj. Ne mozogj. Tanulj.
Ezzel a fegyelmezéssel éppen azokat az eszközöket vesszük ki a kezükből, amelyekkel tanulni tudnának.
Ezért olyan nehéz megérteni azt is, miért emlékszünk jobban a képekre. MRI-vizsgálatok során azt figyelték meg, mi történik az agyban, amikor valaki idegen szót, számot vagy képet lát. Idegen szó esetében egyetlen agyi terület aktiválódott. Ugyanez történt a számoknál is. Kép esetében viszont húsz különböző agyi terület kezdett egyszerre működni. Ez óriási különbség.
Képzeld el, hogy leesel egy szikláról, és csak az egyik kezeddel tudod tartani magad. Nem sokáig bírnád. Előbb-utóbb a mélybe zuhannál.
Most képzeld el azt, hogy annyi karod lenne, mint egy polipnak. Mind kapaszkodna, vagy felváltva tartanának meg. Sokkal tovább kibírnád, amíg megérkezik a mentőcsapat. Pontosan így működik a memória is.
Egy szó egyetlen helyen kapaszkodik meg. Egy kép húsz helyen. Ezért jó a képi memória. Nem azért, mert valaki szerencsésnek született, hanem mert több kapaszkodót épít az agyában.
Amikor a gyerek csak szavakat próbál bemagolni, olyan, mintha egy kézzel kapaszkodna a szikla szélén. Amikor képet, történetet, érzelmet, mozgást, ritmust kapcsol hozzá, akkor egyszerre több ponton rögzíti az információt. Nem csoda, hogy sokkal könnyebben emlékszik rá.
A jó emlékezet tehát nem varázslat.
A jó emlékezet attól jó, mert képzeletben tárolta az információt. Ha kíváncsi vagy, nálad hogyan működik ez, itt kipróbálhatod, képeket vagy számokat jegyzel-e meg könnyebben.
Amikor a belső mozi lassan elsötétül, annak az első látványos következménye a tanulásban jelenik meg. A gyerek elolvassa a szöveget, de nem érti. Meghallgatja a magyarázatot, de nem tudja visszamondani. Megtanulja a leckét estére, másnap még talán felel belőle, de két nap múlva már nyoma sincs a fejében.
Ilyenkor a felnőttek gyakran azt mondják, hogy nem figyelt, nem koncentrált. Nem gyakorolt eleget. Biztos a telefon miatt van. És ebben persze van igazság, de nem a teljes igazság. A koncentráció valóban mindennek az alfája és omegája. Aki nem tud koncentrálni, az nem tud tanulni. De nemcsak tanulni nem tud. Nem tud kapcsolódni másokhoz sem. Nem képes figyelmesen végighallgatni a másikat, nem olvassa a testbeszédet, nem érzékeli a finom jelzéseket. Megszűnik a megértés minden szinten.
A szövegértési problémák hátterében sokszor nem az áll, hogy a gyerek nem elég okos. Sokkal inkább az, hogy nem tud fókuszálni, és nem jelenik meg a kép a fejében. Olvas, de nem lát. A szeme végigfut a sorokon, de belül nem épül fel a jelenet. Olyan ez, mintha valaki egy idegen nyelvű filmet nézne hang nélkül. Valami történik, de nem áll össze jelentéssé.
Ezért olyan fontos a rajzolás. Amikor azt mondom egy szülőnek, hogy rajzoltassa le a gyerekkel, mit olvasott, sokszor először értetlenül néz rám. Hiszen már nem óvodás. Már nem rajzolgatnia kellene, hanem tanulnia. Pedig éppen a rajz mutatja meg, hogy valóban érti-e a szöveget. Ha le tudja rajzolni, akkor látja. Ha látja, akkor már van belső képe. Ha van belső képe, akkor van mire rögzíteni a tudást.
Nagyon gyakran ilyenkor derül ki, hogy egy-egy hétköznapi szót sem ért pontosan. Egyetlen szó hiányzik a bekezdésből, és dől a megértés vára. A felnőtt azt hiszi, a gyerek nem figyelt. A gyerek pedig azt hiszi, buta. Pedig csak egyetlen kép hiányzott.
Amikor gyengül a memória és hiányzik a megértés, az ember ösztönösen a magoláshoz nyúl. Ez az a pont, ahol rengeteg gyerek és felnőtt végleg megutálja a tanulást. Borzalmasan utálatos dolog magolni.
Monoton, gépies, lélektelen. Olyan, mint egy futószalag mellett állni, és ugyanazt a mozdulatot ismételni újra meg újra. A bemagolt szöveghez rengeteg ismétlés kell. Közben unalom társul hozzá, feszültség, félelem attól, hogy elfelejtem, és kiderül, hogy nem vagyok elég jó.
Amit nem szeretünk, ahhoz hatalmas energiát kell mozgósítani, hogy mégis megcsináljuk. Ilyenkor nem a belső kíváncsiság visz előre, hanem a külső kényszer. Félelem a büntetéstől, küzdelem az elismerésért, megfelelés a tanárnak, a szülőnek, a dolgozatnak, a bizonyítványnak.
A jó jegyért tanulunk, nem a megértés öröméért.
A bemagolt tudás azonban ritkán válik hosszú távú tudássá. Olyan, mintha valaki egy idegen nyelvű könyvet szóról szóra megtanulna.
Nem csoda, hogy annyian érzik felnőttként is, hogy nekik nincs jó memóriájuk, nem tudnak nyelvet tanulni, nem fog az agyuk, nem tanulós típusok. Pedig lehet, hogy nem a tanulással van bajuk. Úgy tapasztaltam, hogy csak a magolást utálják.
És teljes joggal.
A magolás azért is veszélyes, mert a gyerek könnyen azt hiszi, hogy vele van baj, pedig sokszor csak rossz módszerrel próbál tanulni. Erről írtam részletesebben ebben a kapcsolódó cikkben: Nem szeretek tanulni – vagy csak rosszul tanítottak tanulni?
A jobb agyfélteke bevonásával egészen más történik. A képekre gyakran ismétlés nélkül is emlékszünk. Az információ nem elszigetelt szigetekből áll, hanem hidakat és hálókat építünk közöttük. A tudás nem lebeg a levegőben, hanem kapcsolódik valamihez.
A képhez érzelem társul. A történethez kíváncsiság. A ritmushoz mozgás. A humorhoz öröm. És mindez együtt már nem magolás, hanem élő tanulás.
Ugyanilyen fontos, hogy pozitív élmény kötődik hozzá. Sikerélmény. És ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Amiben jó vagy, ahhoz kedved van. Amit szívesen csinálsz, abban fejlődsz. Amiben fejlődsz, abban egyre bátrabb leszel. És egyszer csak megtörténik az, amit a magolás soha nem tud megadni. A gyerek elhiszi magáról, hogy képes rá.
A tanulásnak eredetileg ilyennek kellene lennie.
Nem görcsnek. Nem sírásnak. Nem vasárnap esti családi háborúnak a konyhaasztal fölött. Nem annak, hogy a gyerek nézi a könyvet, az anya egyre idegesebb, az apa már inkább kimegy a szobából, mert ebből megint veszekedés lesz.
A tanulás akkor működik jól, amikor az agy természetes működéséhez igazodik. Képhez, ritmushoz, történethez, mozgáshoz, kérdéshez, kíváncsisághoz. Erről részletesebben írtam a stresszmentes tanulás 6 lépéséről szóló cikkben is
A jó képnek van néhány fontos tulajdonsága. Lehetetlen, humoros, meglepő, érzelmeket mozgat meg, és minél több érzékszervet von be, annál erősebb.
Azt mondom neked: Darth Vader.
Ugye látod magad előtt?
Nemcsak a fekete ruhát látod. Hallod a hangját is, és még azt a jellegzetes légzést is. Érzed a jelenlétét, a félelmetességét, a furcsa, túlzó, szinte már színházi erejét. Ha egy teljesen átlagos gonosztevőt mutattak volna, valószínűleg nem emlékeznél rá ilyen pontosan. Darth Vader azért maradt meg, mert képileg, hangban, hangulatban, érzelmileg is erős.
A memória szereti a különlegeset.
Ezért működnek jól a képtársítások. Ezért jegyzünk meg könnyebben valamit, ha nevetséges, túlzó, lehetetlen vagy meghökkentő. Az agy nem szereti az unalmas, szürke adatokat. Az agy szereti azt, ami kilóg a sorból.
Ezért mondom mindig, hogy tanulás közben nem szép képeket kell alkotni, hanem emlékezetes képeket. Az a jó, ha bolondos. Legyen túlzó. Nem baj, ha másnak furcsa. Annál jobb.
A lényeg, hogy neked működjön.
Gondolj bele, hány olyan dalt ismersz, amelynek a refrénjét gondolkodás nélkül el tudod énekelni. Nem ültél le megtanulni. Nem húztad alá benne a lényeget. Nem készítettél belőle vázlatot. Nem mondtad el magadnak ötvenszer, hogy „most ezt meg kell jegyeznem”.
Magától rögzült. Miért?
Mert a rím és a ritmus a jobb félteke nyelve.
A dal mozgást visz a szövegbe, a ritmus kapaszkodót ad. A dallam érzelmet kapcsol hozzá. Ezért tudnak a gyerekek mondókákat, versikéket, reklámszlogeneket, dalszövegeket megtanulni szinte észrevétlenül.
A kérdés csak az, miért nem használjuk ezt tudatosabban a tanulásban?
Idegen nyelvnél a kivételeket, a végződéseket, a szabályokat sokkal könnyebb megjegyezni, ha ritmusba, rímbe, dallamba rendezzük őket. A gyerekek ösztönösen tudják ezt. Dúdolnak, ritmizálnak, kitalálnak maguknak kis mondókákat. Mi pedig sokszor leszoktatjuk őket róla, mert azt hisszük, a komoly tanulás csendben ülve, mereven nézve, mozdulatlanul történik.
Pedig a mozdulatlan gyerek nem feltétlenül tanul jobban. De jobban megfelel annak a képnek, amit mi tanulásnak nevezünk. Megtanul megfelelni.
A storytelling ma a legerősebben működő marketingeszköz. Nem véletlenül. Az emberi agy történetekben gondolkodik. A történet képeket kelt életre, érzelmeket mozgat meg, kapcsolódási pontokat hoz létre. Egy adat önmagában száraz. Egy történetben ugyanaz az adat életre kel.
Ugyanez igaz a tanulásra is.
Egy száraz felsorolást könnyen elfelejtünk. Egy történetet viszont évek múlva is fel tudunk idézni. Ha valaki csak annyit mond, hogy Budapest hídjai, akkor lehet, hogy elkezded sorolni őket, aztán a harmadiknál elbizonytalanodsz. De ha történetet szövünk köréjük, ha a hidak szereplőkké válnak, ha útvonal, kép, mozgás, humor kapcsolódik hozzájuk, akkor egészen másképp rögzülnek. Egy száraz felsorolást könnyen elfelejtünk. Egy történetet viszont évek múlva is fel tudunk idézni. Pont ezért fogok hamarosan mutatni egy nagyon egyszerű, játékos példát is, hogyan lehet jobb agyféltekés tanulással megjegyezni Budapest hídjait. Mert amikor a hídnevek nem különálló adatok maradnak, hanem belső filmmé alakulnak, akkor a tanulás egészen másképp működik.
A történet rendet tesz az információban. Megmutatja, mi mi után következik. Érzelmet ad hozzá. Képet ad hozzá. És ami a legfontosabb, értelmet ad hozzá.
Ezért tanulnak olyan jól a gyerekek meséből. És ezért tanulnak olyan rosszul halott vázlatokból.
És van még valami, amiről egyre többet kellene beszélnünk, a kérdésekről.
Ha értesz valamit, akkor tudsz jó kérdést feltenni. A jó kérdés mögött meglévő tudás áll. Kíváncsiság. Összefüggések felismerése. Belső kép arról, hogy nagyjából merre kellene keresni a választ.
Az AI világában ez különösen fontos lesz. Ma már nem az lesz a nagy tudás, hogy valaki vissza tud-e mondani egy tankönyvi bekezdést. A gép visszamondja. Gyorsabban, pontosabban, fáradhatatlanul. Az emberi előny ott kezdődik, hogy tudunk-e jól kérdezni. Látjuk-e, mi hiányzik. Felismerjük-e, mikor mond butaságot a gép. Tudunk-e összefüggéseket keresni ott, ahol más csak kész választ vár.
De jó kérdést csak az tud feltenni, akinek van valamilyen belső térképe.
Különben hülye kérdésre hülye választ kapunk.
Ezért veszélyes azt hinni, hogy az AI korában már nem kell tanulni. Épp ellenkezőleg. Még inkább kell. Csak nem úgy, ahogy eddig hittük. Nem magolni kell, hanem érteni. Visszamondás helyett összekapcsolni. Ne halmozzunk adatokat, hanem gondolkodni kell megtanulni.
És itt újra visszaérünk Niels Bohr mondatához. Nem elég logikusnak lenni. Gondolkodni kell.
Sokat beszélnek ma a 4K-ról: kreativitás, kommunikáció, kooperáció, kritikus gondolkodás. Érdekes módon egyik sem arról szól, hogy ki tud több adatot visszamondani, hogy ki tud gyorsabban bemagolni egy oldalt.
A kreativitás az összekapcsolás képessége. Látszólag össze nem tartozó dolgokat kötünk össze, és ebből valami új születik. Ehhez belső képek kellenek, képzelőerő, játékosság. Bátorság ahhoz, hogy másképp nézzünk valamire, mint ahogy megszoktuk.
A kommunikáció valódi figyelmet igényel. Nemcsak azt, hogy hallom a szavakat, hanem azt is, hogy érzem a másikat. Olvasom a tekintetét, a mozdulatait, az elnémulást, a bizonytalanságát. Ehhez nem elég a bal félteke szótára. Ehhez jelenlét kell.
A kooperáció kapcsolódás. Annak felismerése, hogy nem egyedül gondolkodom a világban. Más is lát valamit, amit én nem. Másnak is van nézőpontja. Ehhez rugalmasság kell, képzelet, beleérző képesség.
A kritikus gondolkodás pedig nem kötekedést jelent, hanem jó kérdéseket. Azt, hogy nem fogadok el mindent készen, de nem is utasítok el mindent gondolkodás nélkül. Megvizsgálom. Összevetem. Kérdezek. Képet alkotok róla.
Ez a négy képesség szorosan kapcsolódik a jobb félteke működéséhez.
Az AI korszakában nem az lesz sikeres, aki a legtöbb adatot tudja visszamondani. A gépek ebben úgyis gyorsabbak lesznek nálunk. Az lesz sikeres, aki képes összefüggéseket látni, kreatívan gondolkodni, kapcsolódni, kérdezni és új megoldásokat elképzelni.
Vagyis az lesz sikeres, akinek működik a belső mozija. Az AI világában különösen fontos lesz, hogy ne csak végrehajtók legyünk, hanem alkotó, kérdező, kapcsolódni képes emberek. Erről az Életút Akadémián külön is írtam: merre tovább 40 feletti nőként az AI korában.
Nem kell tökéletes szülővé válni. Ne is dobj ki mindent, ami digitális. Ne bűntudatból nevelj, mert annak soha nincs jó vége. De érdemes újra és újra megkérdezni: Kap-e elég lehetőséget a gyerek arra, hogy belső mozizzon?
Olvass fel mesét. Kérdezd meg: Te mit láttál magad előtt? Rajzoljátok le együtt. Meséltesd vissza. Ne javítsd ki azonnal minden mondatát, előbb hagyd, hogy megformálja a saját képét. Engedd unatkozni. Ebben a blogban elárulom, hogy miért hasznos az unatkozás.
Menjetek ki a természetbe. Barkácsoljatok. Nevessetek sokat. Dúdoljatok. Találjatok ki furcsa képeket a megtanulandó szavakhoz. A jobb agyfélteke felébresztéséhez nem mindig nagy dolgok kellenek. Már pár perces gyakorlatokkal is újra aktiválhatod a jobb agyféltekét.
És ami talán a legfontosabb: ne a jegyet nézd elsőként, hanem azt, hogy érti-e, amit tanul, látja-e, el tudja-e mondani a saját szavaival.
Mert ha látja, akkor megérti. Ha megérti, akkor emlékezni fog rá. Ha emlékezni fog rá, akkor sikerélménye lesz. Ha sikerélménye lesz, akkor nem félni fog a tanulástól, hanem újra kedve támad hozzá.
Nem a gyerekek változtak meg.
Egyszerűen leszoktunk arról, amire az emberi agy eredetileg készült: hogy képeket alkosson, történeteket szőjön, összefüggéseket találjon, kérdezzen, kapcsolódjon és örömmel tanuljon.
A jó hír az, hogy a belső mozi nem veszett el végleg. Felébreszthető.
A képalkotás gyakorolható. A memória fejleszthető. A figyelem erősíthető. A tanulás újra lehet élmény. Nem egyik napról a másikra, nem varázsütésre, de lépésről lépésre igen.
A Jobb-bal jobban – Kétféltekés tanulás örömmel című könyvben pontosan erről írok: hogyan lehet újra képekben gondolkodni, hogyan lehet a tanulást a bal és a jobb agyfélteke együttműködésére építeni, és hogyan lehet sikerélményt adni gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.
Ha pedig szeretnéd a gyakorlatban is megtapasztalni, milyen az, amikor a tanulás nem küzdelem, hanem élmény, a Memóriatechnikák képzésben lépésről lépésre mutatom meg, hogyan lehet képekkel, történetekkel és a jobb agyfélteke erejével tanulni.
Mert nem veled van baj, és nem a gyerekeddel van baj.
Nem úgy tanítottak meg bennünket tanulni, ahogyan az emberi agy működik.
Ha szeretnél két valódi példát látni erre, itt olvashatsz két igaz történetet arról, hogyan változhat meg a tanuláshoz való viszony.
Igen. A képzelőerő nemcsak gyerekkori adottság. Felnőttkorban is fejleszthető, ha újra használni kezdjük. Az olvasás, a rajzolás, a történetalkotás, az elmetérképezés, a képtársítás és a memóriatechnikák mind segítenek abban, hogy a belső képek újra erősödjenek.
Sok gyerek azért nem szeret olvasni, mert olvasás közben nem jelennek meg belső képek. Ilyenkor a szöveg nem élménnyé válik, hanem fárasztó betűsorrá. Ha segítünk neki elképzelni, lerajzolni, visszamesélni, amit olvasott, az olvasás lassan újra élővé válhat.
A rajz láthatóvá teszi, hogy a gyerek valóban megértette-e az olvasottakat. Ha le tudja rajzolni, akkor van belső képe róla. Ha nincs mit lerajzolnia, akkor valószínűleg a szöveg sem állt össze benne jelentéssé.
A magolás többnyire szavakat tárol, de nem épít kapcsolatokat. Nincs mögötte kép, történet, érzelem, megértés. Ezért a bemagolt anyag gyorsan eltűnik. A jobb agyféltekés tanulás ezzel szemben képeket, asszociációkat, ritmust és történeteket használ, amelyek sokkal erősebb kapaszkodót adnak az emlékezetnek.
Nem. A memória fejleszthető. Vannak, akik ösztönösen jól használnak képeket, történeteket és asszociációkat, de ezek a módszerek tanulhatók. A jó memória gyakran nem más, mint jól felépített belső képrendszer.
Kezdheted egészen egyszerű dolgokkal. Olvass fel mesét. Kérdezd meg, mit látott maga előtt. Rajzoltass vele. Engedd, hogy elmesélje a saját szavaival, amit tanult. Ne azonnal a hibát keresd, hanem azt, hogy megszületett-e benne a kép. Már ez is sokat változtathat a tanuláshoz való viszonyán.
